Szokásos módon akartam a háztartási posztot is írni. Mivel sok közöm nincs a témához, ócsároltam volna a drága bolti tisztítószereket és égi magaslatokig dicsőítettem volna a természetes, hagyományos módszereket. Ez mindaddig jó tervnek tűnt, míg el nem kezdtem utánajárni, hogy blogger társaim milyen naturalista háztartás-vezetési megoldásokban utaznak. Fantasztikus, hogy egy kis lenolajjal, szalmiáksóval, burgonyaliszttel, fenyőkivonattal, citromolajjal és ecetéterrel csodákat lehet művelni, viszont kizárt hogy Marco Polo-n kívül valaha is élt volna olyan ember, aki be tudta volna szerezni ezeket az alapanyagokat.

Minden haverom röhögött a párom virágmintás gumicsizmáján. Egész addig központi téma volt a kocsmában, míg fel nem tettem egy egyszerű kérdést. „Szokott térden állva könyörögni az asszony, hogy had menjen már le neked sörért, amikor elered az eső?” Nos nekem igen.

A házimozi már olyannyira nem póz, hogy ha nem akarjuk, akkor is van egy otthon, adják internet előfizetéshez, DVD lejátszóhoz, vagy tombolán vigaszdíj. Arról nem is beszélve, hogy egy 60 éve debütált szórakoztató elektronikai termékről van szó. Az 1950-es években kezdték a mozikban megismerni a ma már minden film előtt levetített logót: a fekete széles vásznon sárga Dolby Surround feliratot. Az első filmet a Disney mutatta be, amely már négy csatornás térhangzással készült, Fantasia címmel. Ez már amolyan házimozis technológia volt, jobbról-balról elölről-hátulról szóltak a hangfalak.

Megtetszik a rádióban, felnézek a honlapjára, lelesem a szám címét, torrenten egy kattintás, másolom usb kábelen és hallgatom. Három perc.

Hogy nézett ez ki régen? Meghallottam, leírtam a refrént fonetikusan, úgy a jozsin – József városi kínai piac – a kofa is azonosítani tudta, másolt nekem Sanyó magnón egy kazettát, ami ezzel a művelettel a végére ért és vissza kellett tekerni ceruzával. Hazafelé a villamoson jött a walkman élmény, belemerülhettem a szám közepébe, az elején és a végén rendszerint vagy a Danubius rádió hírei, vagy a lelki percek V.Pirossal aznapi műsorismertetője volt hallható, nyilván a rádióról lopták még a felvételt is. Villamossal együtt három óra.

A tamagotchi őrület nem múlt el nyomtalanul. Hiába borította el elméjüket a magány, pisilt be és halt éhen azóta az összes pixel állatka, a tamagotchi temetők mélyéről kiszivárgó digitális lelkek mobiltelefonokban találták meg az ideális gazdatestet reinkarnációjukhoz. Ma is van tamagotchi, csak okostelefonnak hívjuk.

A TV csere előjátéka nálam nagy lelki vívódás. TV-m ugyan van, de olyan régi, hogy a helyére akár egy komplett vetítőterem is elférne, a távirányítója az évek során memóriajátékká kopott, az ugyanolyan fekete gombok közül meg sem merem már nyomni a kevésbé használtakat, ki tudja, mit idéznek elő. A bal vállamon mozizó ördög azt súgja, hogy ideje már lecserélni a készüléket, a jobb vállamon ülő glóriás figura meg azt kérdezi, hogy nem látom-e Alekosz fejét így is túl nagyban, csak magammal szúrok ki, ha áttérek a széles vászonra.

Valamit úgyis otthon hagyunk, aki ezzel nem számol, ne is menjen fesztiválra! De úgy se, hogy az otthon felejthető hasznos holmik számát azzal csökkentjük, hogy csak veszünk egy gatyát, egy atlétát, aztán agyő. Tekintettel arra, hogy a fesztiválok ideje alatt képtelenek vagyunk felnőttként viselkedni, inkább pakoljunk magunknak úgy, mintha egy gyereket készítenénk nyári táborba!

A tipikus magyar családapa jellemzői: mellig felhúzott rövidnadrág, mell felett kötegben lógó fényképezőgépek és kamerák. A jelenségnek szociológiai oka van, nálunk népbetegség a rendezvényfotózás. A gyerek ül, a gyerek áll, megy, anyák napján táncol, ballag, érettségizik. Mind-mind kitűnő alkalom olyan felvételek készítésére, amit aztán senki sem néz újra, de azért apa tudja vágni, digitalizálni meg tud menüt készíteni. Valamilyen szinten anyára is jut utómunkálat, a képek kilencven százalékát törölni kell rossz szögből felvett frizura, a valóságnál sokkal szélesebbként feltüntetett csípő és könnyek miatt elmosódott smink miatt. Nem beszélve azokról a fotókról, amiket ő csinált.

Ha hinnék a reinkarnációban, dinnyeként szeretnék a legkevésbé újjászületni. Karrierje csúcsa tulajdonképpen az, hogy némi pofozgatást követően meglékelik és feldarabolják.

Hogy néz az ki, amikor egy házibuliban odamész a kislányhoz, megpróbálod egy Charles Bronson-os, borostás vigyorral egyértelműsíteni a domináns hím szerepét, majd a színes kis szívószáladon át belehörpintesz az Acapulco koktélodba? Szerencsétlenül. Ha nem férfimagazinokon nevelkedett kockák vagyunk, beláthatjuk, hogy a jelenetet követően maximum barátság szövődhet, az meg minek?

Okos ötletnek tűnt így a tikkasztó melegben szomjoltót tesztelni, de mire belefogtunk rá kellett jönnöm, hogy komolyan kiszúrtam magammal. A különböző megoldások közti versengés ugyanis már akkor eldőlt, amikor rájöttünk, hogy a teszthez szomjasnak kell lenni, ez pedig az első ital felhajtása után már nehezen volt kikényszeríthető állapot. Ettől függetlenül megítélhető volt, hogy mi esik jól a napon érlelődött testnek.

Mit keres a talponálló az áruházban? Hogy került a melltartók és a női övek közé a strandi büfé? A létjogosultságuk talán két módon is megindokolható.

A palacsinta tökéletes eszköze a hírszerzésnek. Ezt onnan tudom, hogy ha a miénknél eltérő színű autó állt meg a házunk előtt, fél óra sem telt bele és a szomszéd Jenőbá már csengetett, hogy mit ad Isten, épp most sütött az asszony egy kis palacsintát és gondolt ránk is, hozott kóstolót. Mivel ciki lett volna elvenni a palacsintát, utána meg hazaküldeni, ezért rendszerint behívtuk egy pohár limonádéra. Jenőbá azt csendben elszopogatta, miközben a vendégeinkkel folytatott diskurzus minden egyes szavát szivacsként szívta magába az agya. Teljesítette a küldetést, megvolt a heti téma a vén fenyő alatti piros pad társasága számára.

A tavalyi, tiszafüredi egy hetes horgászás menüje, a rendelkezésünkre álló egyetlen bográcsra építve: babgulyás, paprikás krumpli, gulyás, paprikás krumpli, paprikás krumpli, gulyás. Igen, ez csak hat, a hetedik napon jött volna megint a gulyás, de inkább nem ettünk.

Vannak kaják, amikhez fel kell nőni. Melyik pulya szereti például a fokhagymát, a gombát, vagy az Erős Pistát?! Emellett van az a kategória, amihez meg öregedni kell, ide tartozik a szafaládé, a krinolin, az ilyen-olyan vagdalt hús és persze a birsalmás bableves, de erről most nem fogunk beszélni.

Mint minden, a húsvét is változik. A hagyományos verzió ugye az, amikor kiöltözve meglátogatjuk a rokonokat, akiket kiöltözetlenül egyébként is meg szoktunk, ők meg ezt azzal honorálják, hogy eggyel díszesebb terítőn, eggyel fényesebb evőeszközzel ehetünk náluk, mint általában. Egyik állomástól a másikig haladva a kocsiban egymásra sózzuk a gyorsan olvadó tejbevonós csokikat, miközben azt tippelgetjük, hogy a zebrán ittasan átmászó zöld öltönyös fickó és az őt támasztó lila zakós közül melyik esik el hamarabb.

Reggeli gabonapehely, müzli, corn flakes, ki, hogy hívja. Kapható fahéjas, mézes, csirkés. Az utóbbi eléggé megtévesztő, mert a dobozra rajzolt zöld-piros csirkefej cseppet sem köszön vissza a kukoricapehely ízvilágában.

Régen az „étel” annyit jelentett, hogy pirított hagyma, pirospaprika, bors. Meg rá valami. Mondjuk hús vagy krumpli. Most meg ha receptet olvasok a neten a hozzávalók láttán eleinte arra gondolok, hogy eltévedtem és épp egy anyahajó modell összeszerelési útmutatóját tanulmányozom. Egyébként is, miért olvasok receptet? Régen a nők főztek, most meg akárhova kapcsolom a tévét azt látom, hogy meglett férfiemberek fröcsögő nyállal üvöltöznek egymással, mert csomós lett a vaníliasodó.

A tavasz egyik következménye, hogy a szokásosnál jóval nagyobb figyelmet szentelünk annak a testrészünknek, ami egy nem létező dolognak az alja. A hajlatok fújása, dörzsölése, gurítgatása ilyenkor különösen fontos, mert nem csak melegebb van, és többet izzadunk, de gondoskodnunk kell arról, hogy legyen kivel végigturbékolnunk a tavaszt és a nyarat. Ez meg büdösen nem megy.

A pénztár melletti polcról való vásárlás olyan, mint a Győzike show. Mindenki tudja, hogy bő ultrás vízzel mossák az agyát, mégis bele-bele fut. Utána meg letagadja.

A városi legendák korában nem csoda, ha már egy kisiskolás is tisztában van vele, hogy a kasszák melletti polcon rátukmálós termékek vannak kihelyezve. Olyanok, amiket ritkán írunk a bevásárló listára, nem járjuk be értük az óriási hipereket. Ha csak az egyik leggyakrabban kihelyezett terméket, a gumicukrot vesszük, gondoljunk bele, hányszor esett meg velünk, hogy gyöngyöző homlokkal hívtuk sorra az áruházakat, hogy „Van-e még abból a többméteres nyúlós, olvadós, kegyetlenül savanyú rózsaszín abroncsmartalékból?” Na ugye, hogy egyszer sem! És hányszor írtuk a panaszkönyvbe, hogy bár kint volt a címkéje, mégsem találtuk a tölcséres fagyinak álcázott, de valójában hevenyészet mikrofonként funkcionáló, alján színes cukorkával töltött kínai plasztikcsodát?

A paradicsom valójában krumpli. Akármilyen meglepő is, ez így van, a burgonyafélék közé tartozó növény. A paradicsom konzerv meg nagyrészt sárgarépa, ugye, ez így már nem is olyan megbotránkoztató?

Néha rájön az emberre, hogy a rendelt gyros-t, pizzát, hamburgert, burrito-t és társait úgy elkészítené otthoni körülmények között is. A tapasztaltabbak már tudják, hogy ez legtöbbször csalódással jár, és se időt, se pénzt nem tudunk spórolni a konyhában művészkedéssel. Annál is inkább, mert egy ilyen akció záró akkordja mégis csak kajarendelés lesz, ahol dupla annyi költségen, egy feldúlt konyhában várjuk a futárt úgy, hogy már az kedvünk is elment az egésztől.

Kishitűen azt gondoltam, hogy ha csak fél túró rudikat fogok teszteltetni a Hiperárak Tesztcsapattal, már akkor is csomó maradékot és csoki, illetve túró törmeléket kell kihajítanom, ami ugye fáj. De csalódnom kellett. Befaltunk fejenként ötször fél rudit és a szervezetünk inkább ráállt az evése, minthogy megunta volna azt. Éhesek maradtunk.

Az embernek annyi dátumot kell megjegyeznie, hogy az már nem normális. Szerencsére nekem van egy internetezni korlátozottan tudó anyám, aki beállította kezdő oldalnak az Angol Tudományos Intézet honlapját és ott annyi elrettentő dolgot olvasott a kóláról, hogy csak ünnepnapokon veszi. Így, nem kell fejben tartanom, hogy kinek mikor van név- és/vagy születésnapja, házassági évfordulója, stb., ha asztalra kerül a kóla biztos, hogy köszönteni kell valakit. Csak felteszem a nagy kérdést: „Na, és hogy van a mi kis ünnepeltünk?”, majd várom, honnan jön a válasz. Persze ez a módszer évi háromszor (karácsonykor, húsvétkor és pünkösd alkalmával) kissé értetlen és csípős tekinteteket szül.

Keresni a legjobb, olasz étteremben kínált pizza mirelit megfelelőjét önfeláldozás valami teljesen értelmetlen ügy oltárán. Meg sem kíséreltük, inkább fogalmazzunk úgy, hogy a legjobb kör alakú melegszendvics nyomába eredtünk, amit „pizza” feliratú dobozban árulnak.