Nem mintha sokat adnánk a pontos elnevezésekre, de előbb-utóbb úgyis el kell dönteni, hogy mi legyen a blogbejegyzés címében. Parizer vagy párizsi? A felvágott helyes elnevezése körüli dilemma egyébként is emberek ezreinek okoz nap, mint nap nehéz pillanatokat, érdemes lenne tisztázni a dolgot.
Utánaolvastam. Senkit sem akarok zsibbasztani a részletekkel, íme a rövid sztori. Egy francia pilóta lezuhan valahol az Alpok felett, amit végignéz egy pécsi hentes, aki nem nevezheti a találmányát pécsinek, mert az majdnem bécsi. E mellett a hentesünk szűk látókörű, a szocializmus elvágta őt a nyugati világtól és a franciákról egyetlen dolog, Párizs jut eszébe, ugye ott is volt forradalom. Ja, amellett, hogy fantáziaszegény, beszédhibás és gyermekkorában arisztokrata létre vágyott, ezért a pilóta iránt érzett részvétből „pariziernek”, majd mikor elfelejtette és újra eszébe jutott, „parizernek” nevezte el a fejlesztését. Ami körülbelül olyan jól sikerült, mint a hozzá fűződő mítosz. De, ahogy említettem, szűk látókörű volt szegény emberünk.
A címbe így parizer került, ami vélhetően a szemfülesebb olvasóknak már feltűnt. De hogy jött a Hiperárak Tesztcsapatnak a parizer körüli sertepertélés? Egyszerű. Vagyunk annyira jók, hogy tanácsot szeretnénk adni a szülőknek így az uzsonnaszezon beköszöntével. Ötletet, hogy milyen parizerből csinálják a nebulók szendvicsét úgy, hogy az ne maradjon - véletlenül – az iskolapadban. E heti tesztünk tapasztalata szerint ugyanis van csapni valóan rossz és kis híján gasztronómiai élményt kölcsönző parizer is.
Miből készül? Tessék elolvasni a löncshúsról írt postot, az összetevők gyakorlatilag azonosak mindkét húsipari gyöngyszemnél. A párizsi hústartalmáról annyit, hogy fogyasztása miatt senkit sem közösítene ki a vegetáriánusok közössége, a minimum követelmény 6%, a prémium minősítéshez 8% kell, de ilyet nem találni a polcokon. A tesztünk szempontjai között szerepel a homogenitás, ami a szeletek csonttartalmát volt hivatott osztályozni. Természetesen fordított arányban.
Nézzük, milyen vákuum parizereken teszteltük az immunrendszerünket:
Kaiser: Az egyik legolcsóbb márkatermék. Íze alapján ez az a készítmény, amit a menzákon sonkaként, csülökként vagy tarjaként értelmeznek. 20-25 éves korig, de maximum az első fizetésig fogyasztható.
Sága: Ahhoz képest, hogy a szavatossága a többi tesztelt termékével megegyező volt és ugyan abban a 4-5 °C-os hűtőszekrényben tároltuk, pofátlanul megromlott. Ezt persze nem lehet egyértelműen a parizer számlájára írni, lehet, hogy megszakadt valahol a hűtési lánc, lényeg, hogy nem tudtuk tesztelni.
eFeF: Előbb szagoltuk, utána kóstoltuk lehet, hogy ez volt a baj?! Kiábrándító élmény, nem akarok róla beszélni…
Kométa: Van létjogosultsága! Ha külföldi lennék nem érteném miért, de a magyar ember hagyományból szereti a sajtos parizert. Nem tiszta marhabélszín és rokfort házasítása, de ha az lenne, elvesztené a varázsát.
Pick: Finom, nem ropog csont a fogaim között, kellemes az ízesítése. Egy határozottabb mozdulattal 20-30-szorosára növelhető a felülete, kicsit gumis, ennyi belefér. De tény, hogy a Pick-ek szerepeltek a legjobban.
Zimbo: Mindenkit ez érdekelt a legjobban, ebből két dolog derül ki. Az egyik, hogy csórók vagyunk ahhoz, hogy bármelyikünk is kóstolta volna, a másik, hogy tudni akartuk, mire képes egy szalámi árban kapható parizer. Nos, a magyar ízlelőbimbó nem ehhez szokott, ingerszegény, de lehet, hogy csak mi nem találtuk meg benne azt, amit értékelnünk kellett volna.
Summázva, a helyzet közel sem olyan rossz, mint ahogy azt a finomkodó közvélemény sugallja. A friss, vajas, parizeres zsemle teával pedig hungarikum marad minőségtől és ártól függetlenül is.
- Vlagyik -
